Gyermeknevelés

Ki ne érezte volna úgy, hogy nincs elég ideje a gyerekeire? Hogy az állandó rohanás, a megélhetés kényszere a családtól veszi el az időt? Hogy régen minden jobb volt? Nos, a helyzet az, hogy régen nem volt minden jobb.

Ez a cikk azoknak szól, akik elhessegetik a gondolatot maguktól: ugyan, hol is jutna droghoz a gyerekem? Vagy akik azt gondolják: kicsi még, eszébe sem jut. Vagy akik azt hiszik, annyi gondot fordítottunk a nevelésére, olyan jól kiválasztott (katolikus!) iskolába, közösségbe jár, rendesek a barátai is – honnan szedne drogot?

Nőnek fel, már önállóan gondolkodnak, beszélnek és tableteznek (nagyon sokat tableteznek!) az Alfák. Ők a 2010 után született generáció: nekem is van egy. 2010-ben Mark Zuckerberg lett a Times címlapján az év embere, és a kisfiam még a születése napján kapott is saját Facebook-profilt.

Mivel a technológia beszivárgott mindennapi életünkbe, és egyre nagyobb teret hódít, ezért a szülőséget ki kell terjesztenünk a „digitális szülőségre” is. Nem sokban különbözik a kettő, nagyjából ugyanazok a nevelési elvek vonatkoznak rájuk.

Egy tanulmány szerint a gyermekek alapvetően az édesanyjuktól öröklik intelligenciájukat. Ennek oka, hogy az ezért felelős géneket az X kromoszóma viszi tovább.

Elkezdődtek, és lassan már a vége felé járnak az óvodákban a nagycsoportosok között az iskolaérettség mérésére irányuló vizsgálatok. Ezeknek egy része képet ad a diszlexia-veszélyeztetettségről is. A tanulási zavart még az iskolakezdés előtt érdemes kezelni, mert később számos hátrányt okozhat az írás és olvasás tanulásánál.

Kivételesen nem a TV vagy az internet veszélyeitől. Hanem igaziból, a hétköznap konfliktusoktól. Nem a gyerekek közötti súrlódásokra gondolok, hanem azokra, amelyek idegen, vagy ismerős felnőttekkel adódnak. Amelyek a játszótéren, a járműveken, a boltban, az utcán leselkednek ránk. Amibe ártatlanul belekeveredünk, mert belénk kötnek, provokálnak minket. Biztos mindannyian rengeteg példát tudnátok sorolni, így én is. 

Sokszor minden igyekezetünk és szándékunk ellenére sem tudjuk, hogy mi volna a legjobb gyermekünk számára. Dunát lehet ugyan rekeszteni az elméletekkel, könyvekkel, vagy akár a rokonság és baráti kör jó tanácsaival… mégis fel-felbukkan a bizonytalanság, hogy jó módszereket választottunk-e, jó úton kísérjük-e gyermekünket a felnőtté válás felé.

Ma Magyarországon – a nemzetközi statisztikáknak megfelelően – a gyermekek 5-10 százaléka hiperaktív, és ez az arány az elmúlt 20 évben nem változott. A hozzáállás viszont igen. Napjainkban sokszor a „rossz gyerek” szinonimájaként él a felnőttekben a hiperaktivitás.

Ha feltesszük a kérdést, hogy ki mit gondol a skatulyázásról, szinte egyöntetű a válasz: nem szeretjük, nem jó. Ám sokkal könnyebb elméletben elismerni a problémát, mint a gyakorlatban tenni ellene.

Lehet-e internet nélkül a társadalom aktív tagjaként létezni ebben a felgyorsult, felszínes, globalizált világban? Sajnos azt kell, hogy mondjam, földhöz ragadottnak titulálják azokat az embereket, akik kihagyják a web adta számtalan lehetőséget.

Gyerekkel az élet nem mindig móka és kacagás, minden nap tartogat valami izgalmat.