Család a dombon – Sokgyerekes élet egy regény lapjain

Imami: Nemsokára megjelenik, és már előrendelhető első regényed, a Család a dombon. Sokan olvasták a kéziratot, és szuper véleményeket írtak róla, úgy látom, hogy legtöbben a humort és a kalandos családi életet emelik ki, sokan megkönnyebbülve olvassák: nem vagyok egyedül ezzel a helyzettel, érzéssel, dilemmákkal. A könnyed, közvetlen stílus is fontos erénye a műnek.

Honnan jött az ötlet, hogy írj a családodról?

Patak Gyöngyvér: Gyerekkorom óta írok naplót, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. A gyerekek születését, az ő fejlődésüket, a velük kapcsolatos történéseket mindenképp meg szerettem volna örökíteni. Elsősorban a magunk számára, hogy emlékezzünk, mi minden történt velük. A blogolás pont akkor lett nagy divat, amikor a gyerekek kicsik voltak, és mivel szeretem megosztani a gondolataimat másokkal, kézenfekvő volt, hogy belevágok. Jólesett a sok-sok pozitív visszajelzés, az meg főleg, hogy láttam, hogy más anyáknak milyen sokat jelent egy-egy írásom.

Aztán a rendszeres blogolás egyrészt nem fért bele az időmbe, másrészt éreztem, hogy a meglevő és a még le nem írt családi történetek mögött egy mélyebb történet is meghúzódik, ami ad egy ívet ennek a kisgyermekes időszaknak – a saját, belső utam. Hiszen az első gyermekét váró kismama és a háromgyerekes anya már nem ugyanaz a nő. Eljutottam valahonnan valahová, és ennek az útnak a megmutatásához a regényt találtam legmegfelelőbbnek.

Kinek szánod a könyvet? Mi a célod vele?

Minden anyának, aki néha úgy érzi, hogy a hétköznapokban kezdi magát elveszíteni. Mindenki a saját belső útját járja, amin, biztos vagyok benne, hogy sokszor egyedül érzi magát, nehézségekkel találkozik, vagy épp nem érti, hogy miért erre vezet.  

Jó érzést és megerősítést ad látni, hogy más hogyan küzd meg hasonló problémákkal, hogyan old meg ismerős helyzeteket.  Szeretném, ha minél több, gyermeket nevelő nőhöz eljutna a könyv, akiknek erőt, inspirációt adhat, és persze jókedvet – hiszen egy nagy nagyon vidám, szórakoztató könyvről beszélünk, amiből persze nem hiányoznak a másfajta, mélyebb érzelmek sem.

Mi a küldetése (ha van)? Milyen üzenetet szeretnél vele átadni?

Az üzenet az a gondolat, amit mottónak választottam: Azért, hogy lássuk, hogy akkor is boldogok vagyunk, amikor azt hisszük, hogy nem. Azaz, hogy ne veszítsük el azt a képességünket, hogy észrevesszük, de legalábbis keressük a jót – bármiben. Főleg a gyerekeinkben (akkor is ha rosszak, fárasztóak, kizsigerelőek), a párunkban (akkor is, ha épp hullámvölgyben vagyunk), a munkánkban (akkor is, ha nem az a vágyott hivatásunk), a hétköznapok rutinjában – aminek kialakítása valójában rajtunk múlik.

Talán az a kulcs, hogy ne keressük a boldogságot, hanem éljünk örömmel, figyelemmel magunkra és a körülöttünk levőkre, tudatosabban, minden pillanatban megélve az érzéseinket. Persze ez nem könnyű, én is csak törekedni próbálok erre, nekem is szükségem van rendszeres emlékeztetőkre. Például mások történeteire.

A regény önéletrajzi, vagy a valóság kicsit átírt, színesebb verziója? Mennyire őszinte? 

Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy megtörtént eseményeken alapszik. :) A szereplők és a helyszínek valósak, a történetek valóban megtörténtek – vagy így is történhettek volna…

Sok minden kicsit másképp, máskor, mással esett meg, (a dramaturgia kedvéért kellett csavarni néhány dolgon) de a lényegen, az őszinteségén, ez nem változtat.

Szerinted hiánypótló dolog bemutatni az anyává válás, családtervezés, családi élet nehezebb, küzdelmesebb oldalát? Miért fontos, hogy erről az oldalról is hitelesen beszéljünk?

Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie. Másrészt, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden rossz. Pedig, közhelyekkel élve, semmi nem fekete-fehér, minden rosszban van valami a jó, és van, hogy az örömbe üröm vegyül. És ez így van jól. Minden úgy jó, ahogy van.

Amit el kellene felejteni, az szerintem az, hogy mások kirakat-életéhez hasonlítjuk magunkat – ami sajnos a közösségi média hatására szinte elkerülhetetlen. Így sokszor elérhetetlennek tűnő és számunkra valójában nem is fontos dolgok után vágyunk, mindig másra, mint ami van, és ezt nyilván örökös elégedetlenséghez, kudarcélményhez vezet.

Ahhoz, hogy ne másoknak való megfelelés szerint éljünk, vagy ne a mások szemüvegén át lássuk magunkat, a családunkat, barátainkat, nagyon tudatos hozzáállás kell, és erős, szilárd önkép, amit önismeret útján érhetünk el.

Mi a titka a boldog családi életnek, házasságnak?

Nem tudom a titkot, de az biztos, hogy sok összetevő kell hozzá: szeretet, őszinteség, tisztelet, tudatosság, ösztön, szándék, hit, elengedés, tolerancia, bizalom, humor. És biztos hosszan lehet folytatni a sort.

A házasságtól a kisbaba és testvérek érkezésén át a kamaszgyerekes időszakig minden korszaknak megvannak a maga kihívásai, szépségei és nehézségei egyaránt, párkapcsolati és gyereknevelési szempontból egyaránt.

Honnan meríted az erőt a hétköznapokban?

Próbálok elcsípni minden nap olyan apró örömöket, amik töltenek, illetve már tudatosan is keresem a lehetőségeket a kikapcsolódásra, akár egyedül, akár kettesben a férjemmel. Ez már akkor is fontos volt, amikor kicsik voltak a gyerekek. Nem véletlenül jött divatba az „énidő” kifejezés…

És nekem nagyon fontos, hogy vidéken, kertes házban, egy kicsit lassított üzemmódban élünk (vagy inkább, a városhoz képest máshogy, másban pörgősen), nagy és nagyszívű baráti társasággal, sok-sok gyerekkel. Bármikor számíthatunk egymásra, és kézzelfogható a szeretet.

Mikor van időd könyvet írni?

Meg kell teremteni az időt arra, ami fontos, mert „magától” nem lesz. Amikor nagyon foglalkoztat valami, akkor hosszabb időszakon keresztül is képes vagyok időt teremteni rá, változtatni a prioritásokon, fókuszáltan dolgozni, és önfegyelmet gyakorolni, illetve képes vagyok korábban kelni, és nagyon későn lefeküdni. Ilyen az írás, de a rendszeres futás és jóga is.

Aztán, ha vége egy „projektnek”és még nincs konkrét új, akkor valahogy megint megtelik a nap, és nem marad időm semmire. 

Úgy látom, vannak más pozitív hatásai is a könyvnek. Egy olvasód ezt írta:  

"És még valamin segített, szerintem erre te sem gondoltál, amikor írtad. Megkívántam a férjem, éjszaka fel kellett ébresztenem. Mostanában nem éreztem késztetést, hogy kezdeményezzem a szexet, jól megvoltam nélküle. De most rájöttem, hogy szükségünk van rá, és különben is, jók vagyunk együtt :D. Szóval ezt is köszönöm! X. X."

Igen, erre ennyire konkrétan valóban nem gondoltam, bár kifejezett szándékom volt, hogy megmutassam, hogy házaspárként, szülőként sem kell a romantikáról és a szerelemről lemondani.

Összességében szeretném megmutatni, hogy közösségben, családban élni jó, nem divatjamúlt, és pláne nem unalmas! Városban, vagy falun, kis- vagy nagycsaládban, szeretném azt hinni, hogy csak rajtunk múlik a boldogságunk.

- Imami -