Családháló: Sok hetet töltött a kisbabáival a pécsi PIC-en. Mi az, ami leginkább megdöbbentette, megragadta, amiért végül úgy döntött, megírja a PIC-i történetet?
Patak Gyöngyvér: A legelső döbbenet maga a koraszülés volt, illetve az a tény, hogy ez velem is előfordulhat – azaz bárkivel, egy egészséges, kiegyensúlyozott életet élő kismamával is, akinek problémamentes a terhessége. Még ha tudtuk, hogy az ikerterhességek ritkán tartanak negyven hétig, valódi koraszülésre nem számítottunk, ezért a váratlan helyzet teljesen felkészületlenül ért minket. Fogalmunk sem volt róla, mi fog történni, egyáltalán mi történhet, mi vár ránk, hova kerülünk, milyen problémák merülhetnek fel, és főleg, micsoda érzelmi hullámvasúton fogunk utazni.
Az egyik célja a könyvnek, hogy ebbe a félelmetesen ismeretlen helyzetbe pottyanó szülők beleláthassanak kicsit a PIC életébe, lássák előre a napi rutinokat és a folyamatot, hogy honnan hová fognak eljutni, és közben milyen nehézségekkel kell megküzdeniük. Persze minden apró baba állapota és fejlődése más és más, mégis vannak jellemző problémák, és elsőre ijesztőnek tűnő kezelések – például a rengeteg cső, a pittyegő gépek – amik így talán ismerősebbek, ezáltal kevésbé félelmetesek lesznek.
A kórházban a legnagyobb pozitív meglepetés számomra az ott dolgozó ápolók és orvosok kedvessége, segítőkészsége és jókedve volt – amit eddig sehol máshol, főleg így „testületileg” nem tapasztaltam. Ez még meglepőbb volt, mikor láttam mennyi és milyen intenzív munkát végeznek.
Ezen az osztályon nincs lazsálás, szó szerint öt percre sem, pedig a nővérek tizenkét órás műszakokban dolgoznak. Bármely pillanatban bejelezhet egy gép, amikor az azonnali, megfelelő segítség életmentő, de a teltházzal üzemelő szobákban, ahova naponta több új apróság is érkezik, egyébként is folyamatosan csinálni kell valamit. Etetni, pelenkázni, gyógyszerezni, vizsgálatokat előkészíteni, minden egyes babánál más és más időpontok, adagok, utasítások. Elképesztő volt a hihetetlen teherbírás, az energikus, lendületes munkatempó, lankadatlan figyelem, szakmai tudás és tapasztalat. És az, hogy emellett rám is mindig volt idejük, kedvesen magyaráztak, segítettek, tájékoztattak.
Mindezt mondhatni mostoha körülmények között, korszerűtlen vagy épp hiányzó műszerekkel, kevés gyógyszerrel. Nincs elég pénz nem csak a nagyobb gépekre – például elég inkubátorra vagy lélegeztető gépre – de a mindennapokhoz szükséges eszközökre sem. Hálásak voltak minden csomag pelenkáért, saját magunk vásárolta gyógyszerért. Döbbenetes volt, amikor azon tanakodtak az orvosok a fülem hallatára, hogy a perceken belül érkező, élet-halál között lebegő koraszülött babának honnan fognak villámgyorsan inkubátort és lélegeztető gépet keríteni, mert itt mindegyik foglalt. Tehát minden fillérre szükség van. A szülői segítség viszont nem csak pénzt jelent.
Ez a másik ok, amiért megírtam a történetet. Számomra a legmegdöbbentőbb az volt, hogy bár teltház volt, gyakorlatilag én voltam az egyetlen anya, aki ott bent voltam a gyermekeimnél, és szó szerint az egyetlen, aki anyatejet adott le az anyatejgyűjtő állomáson. Egy-egy anyuka, elvétve apuka is benézett pár naponta, beadtak egy-egy csomag pelenkát, vagy plüssállatot, ültek pár percet a baba mellett, aztán hazamentek. Nem értettem, hogy lehet ez? Ha nem is „érzi” magát valaki anyának, (mert a kötődés talán valóban máshogy indul, hiszen az első napokban nemhogy testi érintkezésre vagy szoptatásra nincs lehetőség korábban kibújt magzatunkkal, de lehet, hogy napokig sok-sok kilométer, később az inkubátor választ el minket egymástól), biztosan „tudatában” van annak, mennyire fontos a babának az ő jelenléte, hangja, később az érintése, szívverése.
Az interjú folytatása itt. Bővebben a kampányról itt.
Forrás: Családháló
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges