A hónap közepén van Szent Bálintnak, a szerelmesek védőszentjének nálunk is egyre népszerűbb ünnepe, amihez kapcsolódik a Házasság hete nemzetközi mozgalom is immár 20 éve. Sokat találkozunk hát a szerelem és a házasság témájával ilyenkor, és lehet, hogy már inkább nyomasztónak érezzük a sok szivecskét, virágot és romantikát és/vagy azt a nagyszámú elemző és tanácsadó műsort, programot és cikket, ami ilyenkor mindenhonnan eláraszt minket. Mégis, ez van a levegőben, ez élő most bennem is, erről szeretnék írni én is.
Néhány hete olvastam Dragomán György írását az "Oldszkúl hárdkór" házasságról, ami "egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk."
Megérintett az az őszinteség és komolyság, amivel Dragomán egyszerre ír a házasság sok nehézségéről és fájdalmáról és arról, hogy hite szerint csak az ilyen intenzitású kapcsolatnak van értelme, mert ez az, amire az életünk és a gyerekeink élete biztonságosan építhető. Nagyon közel áll hozzám ez a gondolat, ezért erről szerettem volna írni ma, de azután az író blogján megakadt a szemem egy másik írásán, amiben a veszekedésről, a férfi és női logika közti különbségről ír, arról, hogy "a férfiaknál az igazságból indulatok következnek, a nőknél meg az érzelmek nem engedik, hogy belássák az igazságot."
Igazság és érzések. Igazságérzet. Konfliktusaink fő forrásai, ezért megéri, hogy gondolkodjunk róluk kicsit, mert ezek adják az alapját minden jól működő kapcsolatunknak, így a házasságunknak is. Érdemes hát elgondolkodnunk azon, hogy hogyan is vagyok én ezekkel és hogyan vagyunk ezekkel mi ketten?
Figyelek az érzéseimre/az érzéseidre? Meg tudom őket nevezni? Vannak szavaim rájuk? Vagy csak annyit érzek, hogy jó vagy rossz? Fontos ez egyáltalán? Hiszen sokszor hallhatjuk, hogy az érzelmeink elragadhatnak, ne érzelegjünk stb.?
Marshall Rosenberg, az Együttműködő Kommunikáció "atyja" szerint érzéseink olyanok, mint a jelzőlámpák a műszerfalon: a kellemes érzéseink azt jelzik, hogy értékeink, szükségleteink rendben vannak, míg a kellemetlen, fájdalmas érzéseink a hiányról szólnak. Ha odafigyelünk rájuk, akkor elvezetnek minket ezekhez az értékekhez és felismerve, hogy miben is van hiányom, már meg tudom fogalmazni a kérést is, hogy mit szeretnék. Vagy tudok ünnepelni és hálát érezni, ha rendben vagyok, hiszen ez nem magától értetődően járó jog, hanem örömteli lehetőség.
És mi az igazság? Hát mindenkinek más. Köztudott, hogy ami innen nézve 6, az a másik oldalról nézve 9. Vagyis minden a nézőponttól függ. A Néző pontjától. A másikét csak akkor láthatjuk jól, ha odamegyünk, ahol a másik van. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk a saját álláspontunkat, csak annyit, hogy egy kis időre otthagyjuk azt, mert fontos nekünk a másik és a kapcsolatunk, és ezért szeretnénk megtapasztalni azt, amiben ő van, és azt is, ami őbenne van. Ez az empátia.
Dragomán példájában mindkét félnek igaza van a maga módján, de nem képesek meglátni a másik igazságát. Azt, hogy vannak tények – a példában a résnyire nyitvamaradó konyhaszekrényajtó, és vannak az ehhez kapcsolódó érzések. A Férfit zavarja, idegesíti ez a rés, mert rendre és ésszerű működésre vágyik, a Nőt nem zavarja, mert számára ennél az 5 és fél miliméteres rendellenességnél fontosabb az az öröm, hogy a leendő nagycsaládot, a születendő gyerekeiket és a majdani családi ebédeket jelképező levesestálat ott láthatja, ahol az neki a legjobb.
Lássuk be, a tények, a racionalitás nem azonos az igazsággal. Legalábbis nem mindannyiunk számára. A saját tapasztalásom az, hogy számomra az érzéseim a valóság és az igazság részei és ezért nem tudok és nem is akarok olyan "igazságot" elfogadni, ami az érzéseimet figyelmen kívül hagyja. Tehát az érzéseim nem az igazság meglátásában akadályoznak, hanem abban, hogy a racionalitást igazságként fogadjam el. Jó erre így rálátnom. Ilyen racionálisan. :-)
Ha viszont azt tapasztalom, hogy a másiknak fájdalmat jelent ez a megközelítés, mert neki épp a tárgyilagosságra van szüksége, akkor próbálok az ő fájdalmához kapcsolódni, meglátni az ő igazságát. Nem feladva a sajátomat. A kérdés szerintem az, hogy az adott pillanatban ki az, akinek nagyobb szüksége van az empátiára és a másikban van-e elég erő akkor és ott arra, hogy a félretéve a saját fájdalmát és hiányát át tudjon menni az ő oldalára. Ha nincs, akkor jobb, ha ilyenkor "tűzszünetet" tartunk és erőt gyűjtünk.
Erőgyűjtéshez pedig kiváló lehet a szakirodalom olvasgatása is. Nekem a kedvencem most J.M Gottman és Nan Silver könyve "A jól működő házasság 7 alapelve". Negyven évnyi kutatómunkája alapján Gottman azt írja, hogy a veszekedések elemzése alapján nagy biztonsággal megjósolható, hogy együtt marad-e a pár vagy elválnak. Hat ilyen baljóslatú jelet sorol fel (a durva nyitás, a "négy lovas"- megvetés, kritika, védekezés, visszahúzódás, az elárasztás, a testbeszéd, a sikertelen javítási kísérletek és rossz emlékek), melyeknek megjelenése egy kapcsolat konfliktusaiban figyelmeztetés a kapcsolat kiürülésére, megromlására.
Nagyon fontos azonban látnunk azt, hogy ezek csak tünetek. Az igazán fontos az, hogy milyen is a pár kapcsolata akkor, amikor nincs konfliktus, amikor nem veszekszünk. Mit teszünk a másikért és a kapcsolatunkért a mindennapokban? Gottman hét olyan területet ír le a könyvében, amik segítenek abban, hogy a kapcsolatunk hosszútávon jól működjön. Egy kedves barátom közel 50 évnyi házasság tapasztalatával ezt úgy fogalmazta meg egyetlen mondatban: "Az ’Igen’-t minden áldott nap ki kell mondanunk, nemcsak egyszer az oltárnál".
Te mondtad már ma?
Hoós Rita, kommunikációs tréner
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges