Mi történik, amikor kicsúszunk az időnkből?
Gondoljunk arra, hogy egy munkával határidőre el kell készülnünk, de nem jön össze. Hogyan magyarázzuk ezt meg saját magunknak? Ebben az esetben gyakran azzal érvelünk, hogy nagyon sokat kellett túlóráznunk, helyettesítenünk kellett másokat, voltak fontosabb munkáink, ezért nem jutott rá idő. Ha ez a magánéletünkben történik, például nem sikerül időt szakítanunk egy baráti találkozóra, előfordul, hogy arra hivatkozunk, párunk nem igazán áll mellettünk az otthoni teendőket illetően, s úgy érezzünk, nekünk kell szinte mindent megcsinálnunk. Vagy éppen azzal érvelünk, hogy nincs aki vigyázzon a gyerekre.
Ezekben az esetekben tehát, amikor saját időhiányunkat éljük meg, hajlamosak vagyunk külső okoknak, a helyzetnek tulajdonítani ezt, rajtunk kívülálló okokkal magyarázzuk meg, hogy miért is nem érünk rá.
Hogyan is gondolkodunk vajon a másik ember idejével kapcsolatban?
Érdekes a helyzet azonban, amikor egy másik emberrel kapcsolatban merül fel az időhiány témaköre. Ha például kollegánk nem készül el határidőre egy feladattal, hajlamosak vagyunk elsőre azt gondolni, hogy nem tudta beosztani az idejét. Egy barátunk által lemondott találkozó pedig a sokat hangoztatott „bezzeg arra van ideje, amire akarja…” mondatot juttatja az eszünkbe. Általában elmondható, hogy ezekben az esetekben a személyben saját magában, a belső tényezőkben keressük a hibát, s nem külső, a másikon kívülálló okoknak tulajdonítjuk azt.
Így van ez, ha elkésünk valahonnan. Saját késésünket könnyen megmagyarázzuk azzal, hogy a gyerek lassan öltözött fel vagy túl nagy volt forgalom. Ha viszont kollegánk késik, könnyen hibáztatni kezdjük, hogy biztos megint sokáig szórakozott tegnap, és amúgy is ilyen, mindig elkésik mindenhonnan.
„Más szemében a szálkát is meglátja, magáéban a gerendát sem..”
Nagyjából erről van szó… A jelenség egy nagyon leegyszerűsített népszerű példája így hangzik: ha Peti látja, hogy Tomi megbotlik egy kőben, akkor előfordulhat, hogy arra gondol, Tomi ügyetlen. (Tehát belső okokra hivatkozik.) Ha viszont Peti saját maga botlik meg a kőben, akkor külső okokat talál, annak tulajdonítja a dolgot, hogy valaki rossz helyre tette azt.
Természetesen nem minden helyzetben ez a koreográfia, de összeségében működik a fent említett hozzáállás életünkben. Pszichológiai magyarázata is van az előbbi példáknak, egy tudattalanul használt jelenség, az attribúciós torzítás vagy másnéven alapvető attribúciós hiba működik ilyenkor bennünk. Ez a fogalom leegyszerűsítve azt jelenti, hogy saját magunk hibázása során külső okokat keresünk, míg ha mások hibáznak, akkor belső okoknak tulajdonítjuk ezt a hibát. A lényege, hogy úgy torzítjuk tulajdonképpen az eseményeket, hogy saját énünk ne sérüljön, a legkevésbé legyen saját magunk számára kellemetlen a helyzet.
Siker és kudarc esetén is működik
Megfigyelhető ez abban az esetben is, ha valamiben sikerélmény ér bennünket. Ebben az esetben saját képességeinknek, saját szorgalmunknak, tehát belső tényezők eredményének tulajdonítjuk ezt a sikert. Míg ha kudarcot szenvedünk, akkor elsősorban a külső helyzetet, például a feladat nehézségét, a nem optimális körülményeket, a környezetet okoljuk ezért - tehát a külvilágban és nem saját magunkban keressük a hibát.
Az időgazdálkodáson kívül természetesen életünk minden területén használjuk ezt az énvédő jellegű működési módot. Általa erőteljesebb kontrollt érezhetünk saját életünk felett, hiszen ha valami rossz dolog történik velünk, megmagyarázhatjuk szituációs tényezőkkel, külső okokkal ezt magunknak. Ezt a szociálpszichológiai jelenséget először 1958-ban Heider írta le, szerinte az emberek folyamatosan analizálják társaikat, és keresik a cselekvések mögött álló okokat. Így ha például egy edzésen nem hozzuk az általunk elvárható teljesítményt, könnyen fogjuk rá külső (szituációs) okokra azt, hivatkozunk az időjárásra, felszerelésünk hibájára, az egyéb körülményekre. Ha viszont jól teljesítünk az edzésen, belső (diszpozíciós) okokra hivatkozunk, jó kondíciónk, sok gyakorlásunk és befektetett munkánk eredményeként éljük meg ezt.
Önismerettel és kellő odafigyeléssel még akár a kényesebb szituációkban is felfedezhetjük magunkban ezt a működési mechanizmust, megkímélve ezáltal több konfliktustól magunkat és társainkat.
Felhasznált irodalom: Csepeli Gy. (szerk.) A kísérleti társadalomlélektan főárama. (1981)
Szerző: Teveliné Horváth Melinda
okleveles pszichológus, pedagógus, terápiás kutya felvezető, life coach
https://www.facebook.com/tevelinemelinda/
- KAPOSVÁRIMAMI -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
