Ezen a napon érdemes nekünk is végiggondolni, mi hogy állunk az elfogadással?
Az a tapasztalatom, hogy nem vagyunk jók a szokatlan helyzetek kezelésében. Nem tudunk mit kezdeni a szituációval, ha valaki más. Nem találjuk a szavakat, nem tudjuk, mit kellene mondanunk. Kínosan feszengünk, félrepillantunk, és alig várjuk, hogy végre véget érjen a helyzet, nincs mintánk, nincs iránytűnk arra vonatkozólag, hogyan viselkedjünk. Pedig a lehető legkönnyebb út az őszinteség lenne.
Ő is más, ő sem más
Talán a Down-szindróma az egyik legismertebb genetikai rendellenesség; mindannyiunk környezetében élnek olyan emberek, akik downosok. A rendellenesség külső jegyei is könnyen felismerhetők, közéjük tartozik a jellegzetes arc, a különleges, mandulaformájú szem, a szemzugokban kis bőrredővel. A szivárványhártyán néhányuknál apró fehér foltocskák láthatóak. Kevesen tudják, hogy a Down-szindrómáról még az is vitatott, hogy betegség-e egyáltalán, de abban az érintett szülők, orvosok és pedagógusok is egyetértenek, hogy a szindrómáról beszélni kell, és az elfogadás a legfontosabb. De mit tehetünk mi szülőként, hogy segíthetjük elő gyermekeink elfogadó képességét, ha sokszor mi magunk sem tudjuk, hogyan viselkedjünk. Ha tanácstalanok vagyunk, legyünk őszinték, és kérdezzünk! Kérjük pedagógus segítségét, aki tippeket ad arra, hogyan lehet elmagyarázni otthon a csemeténknek, hogy minden ember egyedi, mindenki mástól különböző individuum. És mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyediségéből adódóan és másoktól való különbözőségétől fogva, a neki megfelelő, személyes bánásmódban részesüljön. Ma már országszerte rendeznek érzékenyítő programokat, melyeken bemutatják, hogy a különböző rendellenességgel, fogyatékossággal élők sem mások, mint mi, és pusztán azáltal közelebb kerülhetünk hozzájuk, ha ezeken a rendezvényeken belelátunk a mindennapjaikba.
Forrás: csaladhalo.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
