Emlékszel még milyen jó zenéket hallgattatok a kazettákról, persze, ha csak nem gyűrte be minden második számot a magnó? És emlékszel még mennyit szenvedtünk, míg filctollal visszatekertük valahogy a szalagot? De nem dobtuk el, és nem kaptunk helyette másikat, hallgattuk, begyűrte, tekertünk, hallgattuk, begyűrte, tekertünk, hallgattunk…
És arra emlékszel még, milyenek voltak a papírgyűjtések, talicskán toltuk a vasat, rongyot, papírt, bandákba verődve, becsöngetve minden házba, hátha van pár kidobható felesleges cuccuk, és ezek bevételéből az egész osztály kirándulását fedezni tudtuk?
És emlékszel még a Donald rágó illatára, és arra, hogy milyen izgalommal bontottuk ki, vajon milyen matrica lehet benne? És arra emlékszel még, hogy az ifjúsági magazinban milyen szuper poszterek voltak, és akkoriban az sem számított a szülőknek, ha a szobánk falát teleszögeltük mindenféle menő sztárral? Jaj és a kitűzőkre, hogy mennyire menőnek éreztük magunkat tőlük?
Fotó: Fortepan
Állandóan az utcán lógtunk, bandáztunk és háborúztunk, fiúk lányok együtt, néha egymás ellen. Nem volt óránk, de tudtuk mikorra kell hazaérni, otthon nem kérdezték mit csináltunk, együtt voltunk, semmi bajunk nem lehetett.
És emlékszel még, a nagy lagzikra, ahol egész éjszaka le fel rohangáltunk, a csapatos, rokonos, haveros kirándulásokra, amikor legalább hárommal többen ültek minden kocsiban, mint amennyien lehettek volna? Nem volt wellness szálloda, csak egy kis házikó, amiben a szülők aludtak, a gyerekek pedig az udvaron, sátrakban, kocsik hátsó ülésein? Nem féltünk, vagyis csak néha, mert a nagyobbak mindenféle rémtörténettel tömték a fejünket, de nem szaladtunk sírva anyuhoz, mert annál sokkal nagyobb volt az önbecsülésünk!
Ugyanez vonatkozott arra is, ha megvágtuk magunkat, vagy bicajjal elestünk, nem rohantunk sírva anyuhoz, egyszerűen csak lenyaltuk, a nagyobbak vagy bátrabbak, a gyorsabb gyógyulás érdekében, sót is raktak rá. De ha a szülők meglátták a sebeket, szakadt ruhákat, általában először egy gyors pofon járt, majd megnézték nincs-e nagyobb baj.
Ugyanez vonatkozott a rossz jegyre, beírásra is, előbb a pofon, aztán a mesénk, majd még egy büntetés is ráadásként. Nem a tanárt szidták, nem faggattak újabb és újabb részletekért, hogy azonnal bemenjenek az igazgatóhoz feljelentést tenni, sőt még a tanár családját sem fenyegették vagy szidták csőstül, legalább is előttünk nem.
Azok a csodás nejlonok...
És emlékszel még a ronda nejlon köpenyre, a fiúk diplomata táskájára, amik órán hatalmas csattanással borultak fel, na és a körmösre, ha nem tudtad a szorzótáblát? És a május elsejei felvonulásokra, torna gyakorlatokra, a kisdobos és úttörő egyenruhákra?
Fotó: Fortepan
Fotó: Fortepan - Május 1. felvonulás
Fotó: Fortepan - Május 1. tornabemutató
És az "influenszerekre" a suliban, csak mi nem így hívtuk őket, ők a hosszú hajú lányok voltak, akiknek nem vágta anyukájuk bilire a frizurájukat. Tenger helyett Balaton volt, all inclusive helyett, közös családi bográcsozás. És a barátnőkkel már akkor is chat-eltünk órákig, hiszen a cseresznyefa tetejében beszéltük meg a legtitkosabb dolgainkat.
Nem hordtak minket anyáék kocsival a suliba, helyette mi vittük a kistesóinkat egyedül az oviba. Gyakorlatilag mindenhová gyalog jártunk, ismertünk minden kis utcát, minden harapós kutyát, a környék összes zegzugát. Aki már eljárhatott egyedül bevásárolni is, az meg sem merte kérdezni, hogy az apróból vehet-e magának valamit, tudtuk, hogy a pénz a szülőké, ők döntik el, mire lehet költeni. Nem kellett agyalni, hogy milyen kenyeret vegyünk, mert csak egyfajta volt, a Kenyér, addig ettük, amíg el nem fogyott, ha már száraz volt, gázrózsa felett megpirítottuk.
És ha esett a hó, megettük fagyiként, de ugyan így nyáron a permetezett gyümölcsöket is, max kicsit jobban megtöröltük a ruhánkba. Örültünk, ha a tojást csupasz kézzel még melegen vihettük be az ólból a házba, és ha a tej, fejés után egyből a szánkba kerülhetett, nem dobtuk ki a kenyér héját, és az asztalnál sem hagyta el a szánkat egyszer sem, hogy ez szar, nekem nem kell, mást kérek, és a felnőttek nem a gyerekek kedvencein öregedtek meg. Tudtuk, hogy az étel áldás, és hogy hálásnak kell lennünk, hogy van mit ennünk.
És arra emlékszel még, hogy nekünk nem könyörögtek annyit, hogy segítsünk valamit, nem kellett csak egyszer mondani, de mire megkértek minket, megcsináltunk otthon. Nem azért mert anno nekünk ez volt a játék, hanem mert tudtuk, utána mehetünk csavarogni! Nem csak otthon tettük ezeket meg, hanem a barátok szüleinek is, mert őt is csak akkor engedték el velünk. És arra emlékszel még, hogy gyerekkorunkban nem mi voltunk a főnökök?
És emlékszel még kisfiam amikor….
hát persze, nem emlékezhetsz, mert te már a kétezres években születtél, ahol már netről hallgatod a zenéket, és a papírgyűjtés is már csak a szülők dolga, és nem is érted, hogy mertünk vadidegenek házába becsöngetni és bemenni a cuccokért, hogy élvezhettük a nyaralásokat a kocsi hátsó ülésén aludva? Miért nem rohantunk anyuhoz, ha elestünk? Miért csavaroghattunk egész nap az utcán? Mert akkor minden más volt, így visszagondolva megszépültek az emlékek, a pofonok, a sebek, a régi jó csínytevések.
Ezek olyan emlékek, amilyenről egy mai gyerek ábrándozni sem tud, de te tudsz nekik mesélni az emlékeidről, a közös bandásokról, mesélj hát nekik! Elszálltak ugyan az évek, és élvezzük mi is a technikai forradalom előnyeit, talán túlságosan is elfelejtettük már milyen is volt, amikor mi voltunk gyerekek, lassabb volt a világ, volt időnk egymásra. Talán a karantén pár emléket, pár dolgot visszahozhat, mesélj a gyerekeidnek az apró néha jelentéktelennek tűnő emlékekről, és ha van olyan rész, amit szívesen átültetnétek gyermekeitek életébe, most itt a lehetőség.
Ne felejts el, élni, és emlékeket gyártani magadnak és a gyerekeidnek!
Makai Marianna
- Kecskemétimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
