Kihirdették az Álljon meg egy novellára! irodalmi pályázat győzteseit. A JCDecaux és a Libri felhívására 3373 novella érkezett az ország minden részéről, a beküldött művek közül 18 szerzőnek a munkája került be a legjobb 20 közé, két alkotó két-két írással jutott a TOP 20-ba.
Az idei pályázat első helyét Szathmári Judit érdemelte ki Lajos című novellájával, a második helyen Csákányi Zoltán János Műértők című írása végzett, míg harmadik Jakab Dávid Kovács János egyszerű élete című novellája lett.
A fiatal tehetségek elismerésére alapított, 25 év alatti alkotóknak járó Libri-különdíjat idén Endrey-Nagy Ágoston kapta Nappal teli vödrök című novellájáért.
Elindult a közönségszavazás, voksát bárki leadhatja október 2-ig a novella.jcdecaux.hu oldalon.
A tavalyi hagyományt folytatva a döntős novellákból podcast-sorozat is készült Balázsy Panna és Vecsei H. Miklós előadásában, valamint a Remind magazin kiskönyv-mellékletként is eljuttatja őket olvasóihoz.
A zsűriben Grecsó Krisztián elnök mellett visszatérő zsűritagként Vecsei H. Miklós színművész, Ludvig Orsolya Stefanie, a Libri Könyvesboltok marketing- és kommunikációs igazgatója, míg új tagként Orvos-Tóth Noémi író, pszichológus és Kollár Betti író foglalt helyet.
Ma majdnem kinyomtattam a gyereket
Az egyik döntős pályamű:
Reggel 6:13-kor arra ébredtem, hogy valaki a hasamon ül, és a szememhez nyom egy plüss zsiráfot, kíméletlenül. A gyermekem volt az. Éppen az „anya, ébreeeszz” című korai performanszát adta elő. A lelkesedése bántóan szembement az alvásigényemmel. Nem tudom, hány éves korig számít cukinak az, hogy valaki ébresztés gyanánt a teljes testsúlyával ráül a tüdődre, de ma reggel nem volt kedvem erről elmélkedni.
A kávéfőző megint nem működött. Azóta nem, mióta beleöntöttem a mandulatejet, mert valaki a TikTokon azt mondta, hogy úgy krémesebb lesz a kávé. Spoiler: nem lett az. Ehelyett a kávéfőző megsértődött, és azóta is halk köhögéssel tiltakozik a reggeli koffeinadagom ellen.
A férjem mindeközben a nadrágját kereste, a gyerek a zsiráfot (amit egyébként még mindig a kezében tartott), én pedig a türelmemet. Fél nyolcra már három dolgot csináltam egyszerre: főztem egy zabkását (szénné égett), nyomtattam (csak egy lap jött ki, de az legalább szép fehér volt), és válaszoltam az egyik ügyfelemtől kapott üzenetre (három nyelven, amiből egyik sem az enyém), és közben próbáltam rájönni, hogy mi ez a furcsa égett szag, hiszen a konyhatündérkedésem eredményét már rég kiszellőztettem. Aztán rájöttem: a hajam volt az, tegnap kivasaltam.
Az agyam már csak pufferelt, mint egy régi laptop, ami a helyemben szerintem már rég feladta volna. A gyerek, csak azért, hogy fokozza a kedélyeket, közölte velem, hogy ma van az ovis farsang. Ezt előző este egyébként még mondta is, tízkor, de persze a jelmezről egy szó sem esett, én pedig teljesen lemerülve nem is kapcsoltam… Ezután következett a spontán krízismenedzsment: tíz perc alatt zsiráfjelmezt rögtönöztem – egy régi sárga póló, sárga nadrággal, néhány barna folt, egy kis ragasztószalag, és egy hajpánt, amire két makarónit rögzítettem fülek gyanánt. Igen, makarónit. Ne kérdezd. A gyerek viszont úgy örült neki, mintha legalábbis egy Broadway-darabba készülne fellépni. Azt hiszem, az anyaság legmeglepőbb része nem az állandó készenlét, hanem az, hogy mennyi kreativitás szorul belénk a legnagyobb káosz közepén.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a nyomtatóban a gyerek rajza van betolva, én meg már rányomtam, hogy másolat húsz példányban. Még jó, hogy nem a gyereket tettem bele. Ültem a nappali közepén egy kisebb rakás frissen nyomtatott rajz között, és elkezdtem nevetni. De úgy, igazán. Tudod, az a fajta röhögés, ami határvonalon táncol a sírás és az őrület között. Mert mi ez, ha nem egy abszurd kabaré? De tényleg: mi ez az egész? Egy átlagos reggel, vagy valami furcsa túlélőshow? És akkor jött a felismerés. Nem az a baj, hogy túl sok a dolog, hanem hogy mindent egyszerre akarok jól csinálni. Tökéletesen és zökkenőmentesen. Pedig az élet, főleg gyerekkel, nem éppen egy PowerPoint prezentáció. Annál inkább egy összefirkált rajz, amit valaki csokis kézzel még jól össze is fogdosott.
Úgyhogy vettem egy mély levegőt, tökéletesítettem a gyerek zsiráf jelmezét (az én hajamat kapta sörénynek, mert annak már úgyis mindegy volt), majd elindítottam az óvodába (még szerencse, hogy itt van a szomszéd utcában). Az ügyfelemnek is visszaírtam, hogy jelenleg én is nyomtatás alatt állok, így egy kis türelmet kérek, majd leültem. Csak a csendre fókuszáltam. Egy bögrével, ami csak vizet tartalmazott, de legalább meleg volt.
És abban a három perc csöndben, amit sikerült kiharcolni, valami megmozdult bennem. Nem egy világmegváltó felismerés, de a lényeg, hogy nem kell mindig helytállni. Néha elég csak jelen lenni, túlélni a reggelt, nevetni a káoszban, és persze elfogadni, hogy a világbéke kávéval sem garantált, de anélkül egészen biztosan nem működik. És néha az is nagy teljesítmény, ha éppenséggel nem nyomtatod ki a gyereket.
(szerző: Ács Regina)
- Budapestimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
