A stressz 3.

Segítséget kérni sohasem késő!

És van segítség. Nem elsősorban a gyógyszerekre helyezzük a hangsúlyt. 

• Nagyon fontosak a társas kapcsolatok, a barátságok, a tartalmas érzelmi élet megóv számos káros hatástól. Önmagában egy jó beszélgetés is alternatívákat vethet fel, lehetőséget ad, hogy más megvilágításba helyezzük a megoldandó feladatot.
• Léteznek viselkedéses eljárások. Ezek legmeghatározóbb formája a relaxáció elsajátítása, de a biofeedback, valamint a mozgásterápiák is nagyon fontosak.
• A kognitív terápiák lényege, hogy racionalizáljuk, azaz értelmezzük a problémát, így lehetőséget adunk, hogy a rossz, vagy hiányzó válaszainkat módosítva új, hatékony megküzdési technikákat alakítsunk ki.
• Direkt stresszoldást képes elérni a kineziológia.

Az a tapasztalat, hogy a legjobb eredményt a relaxáció és a kognitív terápia együttes hatása nyújtja.

Vannak egyéb segítséget adó szerek, amelyek mankóként és átmenetileg bevethetők, de a távlati megoldásnak nem képezik az alapját. Súlyos esetekben, éppen azért, hogy a személyiséget hozzáférhetővé tegyük, s hogy nemritkán a végletekig kimerült testet pihenésre bírjuk altató- és nyugtató, illetve szorongáscsökkentő, antidepresszáns alkalmazása elkerülhetetlen. Ez azonban orvosi ellenőrzés mellett és csak meghatározott ideig történik!

Egyénileg a gyógynövényekre alapozott medicinákban bízhatunk, ezek drogériákban is elérhetők és enyhébb problémák kezelésében hatékonyak. Az orbáncfű, az orvosi citromfű-, a valeriana (macskagyökér), a golgotavirág és az ezekből álló kombinációk segítséget jelentenek a stressz-szint csökkentésében az idegrendszer felfokozott, kiélezett reakcióinak visszafogásán keresztül.

Mára szinte közhely a javaslat: életmódváltás kell!

De mégis hogyan, mikor, miből? És egyáltalán: mi az a bizonyos életmód, ami annyira rossz? Valóban, egészen másként kellene elindulni ezen az úton.

Azok a változások, amelyek túl radikálisak és megkérdőjelezik minden eddigi működésünket, 

amúgy sem vezetnek eredményre

– őszintén szólva bántó is ez a megközelítés, ugye? Lehet egy-két kiválasztott tény, amelyet „elvágólag” kezelhetünk (pl. dohányzás elhagyása) de nagyon fontosak a szokásaink, keretet adnak a mindennapoknak, s ha le kell róluk mondani, az óhatatlanul veszteségélményt generál. Ezért nem megy. Egy-egy rossz, pl időben önmagunkat korlátozó, vagy valóban romboló (de nagyon kényelmes, vagy jóleső) szokást fájdalommentesen csak úgy lehet letenni, ha cserébe beépítünk valami mást. Az egónk valószínűleg tiltakozni fog, de a szervezetünk hálás lesz a változtatásért.

Minden ponton, mindenben meg kell(ene) találnunk a mindennapokban az egyensúlyt és ez nem megy úgy, hogy magunkat következetesen háttérbe szorítjuk! Nőként, anyaként, társként, beosztottként, vagy éppen főnökként minden területen maximálisan akarunk teljesíteni. Menni fog? Persze, ha egészségesen húzzuk meg az elérendő maximumot! És ez időről időre változik! Aki erre képtelen, az nem szereti – és igen, alapvetően nem ismeri magát. De akkor hogyan tegyék ezt mások? Kívülről várjuk az elismerést, de közben Önmagunkat nem tiszteljük. A környezetünk tükör. Ha elutasításokba ütközünk, egy pech-széria közepén tartunk, ha nem úgy alakulnak a kapcsolataink…azért ki a felelős? MI magunk. Pontosabban a gyakran irreális igények, a másolt elvárások.

Hogyan következik az önismeretből a megfelelő stresszkezelés? Csak az az ember képes felismerni a kihívásokat és azokat akként is kezelni, aki ismeri  önmagát, a maga képességeit, ugyanígy a korlátait – és egyszersmind tisztában van vele, hogy ez egy dinamikusan változó rendszer eleme, így az igényszinteket időről időre módosítja. Emellett tudja, mifelé halad, hová szeretne eljutni és ezért meg is tesz mindent, mert tudja, hogy képes rá, de beengedi a környezet hatásait is, kellő plaszticitással, rugalmassággal. A közben adódó kritikus hangok is jók, de tisztában kell lenni vele, hogy ezeknek a tetemes hányada irigységből, féltékenységből fakad.

Kire-mire figyeljünk?

• Legyen néhány referenciaszemély az életünkben, aki érdekmentes, akivel igazi szeretetkapcsolatban élünk. Az Ő megjegyzéseiket KELL komolyan venni és ha szükséges, akkor változtatni pár dolgon.
• Fogadjuk el magunknak olyannak, amilyenek vagyunk – ez az alap. És szeressük magunkat!
• Egyszersmind legyenek felfelé törekvő vágyaink, amelyek a képességeinknek, adottságainknak és – nagyon fontos – lelki igényeinknek felelnek meg. Ezek a célok legyenek kristálytiszták és megingathatatlanul higgyjük, hogy elérjük! Útközben jönnek majd a kihívások, nem baj, jöjjenek, rengeteg dologra tanítanak meg bennünket. Rajtunk áll, mennyit engedünk be belőlük az életünkbe!
• A fenti külső kontroll mellett figyeljünk a belső jelzésekre. Az óvó, figyelmeztető jelekre legyünk érzékenyek! A szervezet okos! Ha túlzott, vagy fokozott, az aktuális képességeinket meghaladó terhelést kapja, jelezni fogja. Ezeket a jeleket kell érteni és igen, ezeknek KELL MEGHAJOLNI – kerül, amibe kerül, különben később kamatostul visszaüt.

Összefoglalva: ha szabad egy személyes tanáccsal élnem: ismerjük meg – legalább kicsit jobban – önmagunkat! És fogadjuk el. Nem vagyunk tökéletesek – senki sem az! De szerethetjük magunkat, és így helyzettől függően lehetünk olykor elnézőbbek, olykor megbocsátóbbak, így máris hatalmas segítséget adtunk hiszen legalább a magunk-generált frusztrációkba nem gabalyodunk bele! Ez már önmagában relaxációs tréning! Sétáljunk, hallgassunk felszabadító zenét, olvassunk, beszélgessünk, hétvégén, ha jó az idő, az ebédet vigyük ki a szabadba és piknikezzünk! Szervezzünk spontán programokat és időnként csináljunk olyan dolgokat, amik nem férnek bele a napirendünkbe, de nagyon jólesnek. Ehhez olykor 10-20 perc is elég! Apró trükkök, amikkel megjutalmazzuk magunkat! Képesek vagyunk fordítani a válaszainkon. A csoda tényleg bennünk van!