Ezt a cikket most nem újságíróként írom. Fotósként és anyaként, sorstársként mesélem el Anita történetét, aki szintén fotós, kutyatenyésztő, énekes, édesanya… és most a túlélésért küzd. Minden értelemben.
Anita 41 éves, párjával, Tamással és 12 éves lányukkal, Dorinával 16 éve élnek egy kis tanyán, a nagykőrösi nagyerdő szélén, az erdő és a csend ölelésében. Nincs szomszéd, csak ők és az állataik. Lovak, törpe zebuk, cicák, háztáji állatok — és a szívük csücskei: a border collie kutyák, akiket nemcsak tartanak, hanem szeretettel, hivatástudattal tenyésztenek is.
Anita és Dorina
Anita számára ez az életforma nemcsak otthon, hanem identitás is. A kutyázás mellett énekel, a Valami Affair együttes énekese, és épp most kezdte bontogatni szárnyait fotósként, egy régi álom megvalósításaként. A házat, ahol élnek, szó szerint saját kezűleg építették fel, egy öreg vályogházból indultak. Párja édesapjával, hárman építették, svéd lambériás otthonná, ami egy igazi kis ékszerdobozzá vált. Aztán egy nap minden megváltozott.
A család háza eredeti állapotában
Anita éppen Dorinával tartózkodott bent a házban, amikor furcsa zajra lettek figyelmesek. Hamarosan elment az áram – de ez nem keltett gyanút, hiszen kint, a külterületen megszokták már, hogy elég egy kis szél, és máris nincs villany.
A zaj azonban egyre erősödött, olyan hangja volt, mintha földrengés történt volna. „A lányom felugrott a székről, aztán teljesen lefagyott. Úgy kellett kivinnem a házból, mert azt hittem, ránk fog dőlni az egész” – mesélte Anita. Amikor kiértek, akkor látták meg, hogy a tető lángokban áll. Amit hallottak, az nem földrengés volt, hanem az égő tetőszerkezet ropogása.
Azonnal hívták a tűzoltókat. Anita férje elkezdte oltani a házat, míg Dorináék próbáltak minél több, a mindennapi életükhöz nélkülözhetetlen dolgot kimenekíteni, de féltek visszamenni, így végül csak néhány holmit tudtak kihozni. A ház nem égett le teljesen, de ami nem semmisült meg a tűzben, annak a javát tönkretette az oltás során használt víz.
Utólag kiderült, hogy a tüzet a bojler okozta, pedig hivatalosan, szakszerűen volt bekötve – mégis meghibásodott, és ebből lett a baj.
A család otthona még június elején égett le. Azóta is tart a biztosítási ügyintézés, hiszen amit ajánlottak, az sajnos csupán töredéke a kár valódi értékének. A munkálatok során a legfontosabb az volt, hogy legalább az esőzésektől megóvják, amit lehet. És ekkor történt valami egészen különleges: egy ácsbrigád, teljesen ismeretlenül, felajánlotta, hogy azonnal megjavítják a tetőszerkezetet. Hitelbe – anyaggal együtt –, amit Anitaék majd a biztosítási összegből rendeznek.
„Egy hétig reggeltől estig dolgoztak, a faanyagot is ők fizették hozzá...” – meséli Anita, könnyekkel küszködve.
Ma már van új tető. De minden más elpusztult a tűzben vagy az oltás közben. Nincs áram, a plafonok lógnak – és a ház belseje teljesen lakhatatlan.
A gyereknek… mindene odaveszett.
Minden. Ruhák, játékok, kedves kis emlékek. Az a pár apróság, ami egy gyerek számára a világot jelenti – egy kulcstartó, egy kedvenc könyv, vagy egy gyűrött fénykép a falról. A tűz nem válogatott.
Egy 12 éves gyermek épp abban a korban van, amikor amúgy is minden összezavarodik benne. Kamaszodik. Keresi önmagát. Egy olyan időszakban, amikor a biztonság, a kapaszkodók, a szülők tekintete, az otthon illata… mindennél fontosabb.
Anita elmondta, hogy Ő egy csupa szív gyerek. Nyolcosztályos gimibe jár, kiváló tanuló, sportol, igyekszik mindig helytállni. De most nagyon nehéz neki, ott állni a romok között, és azt látni, hogy: anya és apa összetörtek, és az, amit együtt, szeretettel, két kezükkel építettek, egyetlen pillanat alatt semmivé lett.
„Mindent vissza lehet pótolni… idővel. Lehet, hogy évek kellenek hozzá, de előbb-utóbb újra lesznek bútoraink, ruháink, edényeink. De vannak dolgok, amik soha, de soha nem pótolhatók.
És azok az emlékek… amik már egy másik elvesztést is túléltek. Édesapám 18 éves koromban halt meg, és mindaz, ami még tőle maradt nekem– egy pár fénykép a diploma hangversenyéről, ahol klarinétművészként, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem diplomásaként állt. Egy kazetta… amit még gyerekkoromban vett fel nekem, azon a régi szalagos magnón. Ezek azok a dolgok, amiket bárhová költözünk is magunkkal viszünk, olyanok, amiket az ember mindig magához ölel, mert ezek azok, amik semmivel nem pótolhatók, megfizethetetlenek. És ezek… ezek most mind odavesztek.
A kislányom köldökzsinór csonkja.
Az első kis karszalagja a kórházból.
Az a pici ruha, amiben hazahoztuk őt az életünkbe.
Egy kis csörgős pillangót találtam a romok között, Dorina babakocsiján lógott régen. Félig szétégett volt, de amikor megláttam a szenes kupacban… nem számított semmi. Kiemeltem. Mert ez… ez volt az egyetlen, ami még maradt a kislányom születéséből.
És én azt akkor is meg akarom tartani.”– csuklott el Anita hangja.
Ha nem is égett le az egész ház, de gyakorlatilag lakhatatlan lett.
Pár nappal a tűz után a gyerekszobát kipakolták, hogy legalább egy kicsit szellőzzön, mert az ázott el a legjobban. Valami furcsa, erős bűzt kezdtek érezni, az az ismerős, fojtogató penészes szagot. Először a padlót szedték fel, hátha onnan jön. Nem. Aztán a plafont is megbontották. És akkor meglátták.
A plafonban, majd a lambéria mögött paplan vastagságú, élő, friss, habos penész búrjánzott. „Mintha az egész ház belülről rothadna el. Letéptük a burkolatot és csak álltunk ott. Mindenütt vastagon húzódott a penész, mint valami mérgező szövet, ami körbeöleli az otthonunk maradványait.
És akkor, akkor leültünk a férjemmel, a szoba közepén, a földre, és zokogtunk. Nem bírtuk tovább.
Mert egy ponton túl már nem lehet csak erősnek lenni.
Nem elég, hogy a házunk leégett. Nem elég, hogy minden szétázott. Most még a penész is, ami lassan felfalja, amit megmentettünk volna. És a legijesztőbb az volt, hogy mi lesz a gyerekünkkel? Hogy fogunk mi ebből olyan otthont csinálni, ami nem árt neki? Gyerekként én is penészes házban nőttem fel, emiatt lettem asztmás.
Napokig permeteztük a falakat tömény hipóval. Permetezővel. Mint valami kétségbeesett szertartásban – mintha le akartuk volna mosni a sors kegyetlenségét is a falakról.
Aztán amikor végre elkezdett enyhülni a penész, akkor a padlást kezdtük el takarítani, és jött az újabb csapás. Beszakadt az egész a gyerekszobába, gyakorlatilag most a gyerekszoba csak falakból áll. Most ott tartunk, hogy a ház… már nem is ház. Csak falak. És valahol ott, a földön ülve, porosan, kimerülten, sírva… nem is tudom, hogyan nem adtuk fel, hiszen sorra omlott össze körülöttünk minden.”
Ahol a szeretet erősebb, mint a tűz
A család, a barátok, a gazdik – azok az emberek, akikről mindig is tudták, hogy lehet rájuk számítani – most mind ott voltak. Nyújtották a két kezüket, és velük együtt valami sokkal fontosabbat is: a bizonyosságot, hogy nincsenek egyedül.
A kutyás gazdik közössége az elsők között mozdult: ahogy eljutott hozzájuk a hír, azonnal segíteni kezdtek. Ételt vittek a családnak, volt, aki Budapestről érkezett, és addig nem mozdult, amíg látta, hogy meg nem ettek mindent. Tudták, hogy a családnak sem áram, sem víz nem volt, hűtőjük sem működött, így főtt ételhez sem juthattak.
Szerencsére az állatok megmenekültek a tűzből, ők egyáltalán nem sérültek. Bár a családnak még mindig nincsenek normális lakhatási körülményei, az állataikat semmiképp sem akarták otthagyni, emiatt a család szétszakadt: a szülők maradtak a leégett, vizes háznál, míg a kislányuk a méltatlan körülmények miatt egy messzebb élő rokonhoz költözött.
Épp most nevelik a border collie kiskutyákat – mindössze négyhetesek voltak, amikor történt a tűz. „Mi nem csupán tartjuk és tenyésztjük a kutyáinkat, hanem komoly munkát végzünk velük. A tenyésztést hatalmas lélekkel csinálom, mert nagyon fontos számomra, hogyan indítom el ezeket a kis csöppségeket az életben. Többük komoly feladatra készül: van, aki terápiás kutyaként fog segíteni, más asszisztált terápiában vesz részt segítőként. Kölykeink között vannak személysegítő kutyák, de olyanok is, akik lavina- vagy romkutató munkára készülnek — ezekhez mind komoly alapozás szükséges.
Talán furcsán hangzik, de még a házunk leégése sem engedi meg, hogy bármilyen hiányosság legyen az ő felkészítésükben.
Itt vagyunk, életben maradtunk. Együtt, egymást támogatva. Sokszor kérdezem magamtól: „Mi a tanulnivaló ebből? Mi az az üzenet, amit meg kell értenünk?” Talán megtanultuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert amikor a kétségbeesés legmélyén voltunk, a segítség, a szeretet és az összefogás megérkezett – emberek, akiket egész életünkben ismertünk, és azok is, akiket sosem ismertünk, mind felajánlották a kezük segítségét. Ez a hit az emberi jóságban, a közösségben, ami visszaadja azt az érzést, hogy igenis számítunk, hogy fontosak vagyunk.
És akkor, amikor a fájdalom elkezd csillapodni, a hála és a meghatottság átveszi a helyét. Mert megtanultuk: nem a ház teszi otthonná az életünket, hanem az, hogy együtt vagyunk, hogy segítjük egymást, hogy a szeretet és az összefogás erejével újra és újra képesek vagyunk felépíteni mindazt, ami a szívünkben él.” – fejezi be a mesélést elérzékenyülve Anita, ahol már az én könnyeim is némán csorognak...
A kár azonban hatalmas: becslések szerint 20 millió forint. Ez rettenetesen sok, ha az ember a nulláról indul, de mégsem elérhetetlen, ha sokan vagyunk. Mert ha csak kisebb összegekkel is, de sokan melléjük állnánk, akkor ez a rendkívül kedves, dolgos család visszakaphatná a reményt – és azt az otthont, amit két kézzel építettek, s ami egy pillanat alatt vált hamuvá.
A biztosító sajnos eddig messze nem állt a helyzethez méltóan hozzá – a felajánlott összeg töredéke annak, ami a valódi kár. Egyetlen gyűjtés indult eddig, a fotós közösségünkben, ahol a „Kattanjki” licitnek köszönhetően sikerült némi támogatást összeszedni. De ez még csak a kezdet lehet. Most még van idő. Most még van lehetőség. Most még vagyunk, akik segíthetünk.
Ha te is segítenél, vagy szívesen gyűjtenél, összefognál másokkal Anitáékért, szívből köszönjük!
Ha tudsz bármilyen összeggel is segíteni, kérjük, tüntesd fel: „adomány Anitáéknak”.
Nép Anita
IBAN: HU37 1177 3425 0663 0203 0000 0000
Bank: OTP Bank (BIC: OTPVHUHB)
Számlaszám: 11773425-06630203
Köszönjük, ha segítesz. Mert néha egy-egy összefogás nemcsak tetőt ad a fejünk fölé, hanem hitet a szívünkbe.
Makai Marianna - Kecskemétimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
