Emlékszel?
Hazahoztak a kórházból, és Te kerültél a kiságyba, a húgom meg mellém. Nem örültem… De aztán vigyorogtál, megszerettelek. Persze, erre nem emlékszel…
Még nem volt gyes, amikor születtél, Anyu visszament a gyárba, három műszakba, dolgozni. Ha délelőttös, vagy éjszakás volt, én vittelek bölcsibe, oviba, ha délutános volt, én fürdettelek, vacsoráztattalak… De persze erre se emlékszel. Vagy talán mégis, és azért volt köztünk olyan szoros a kötődés.
Emlékszel? Amikor nyolcadikból ballagtam, és Anyu nem érte el a vonatot, elkésett, nem volt virágom, és a Te osztálytársaid mind nekem adták a virágaikat?
Amikor kamasz voltál, állandóan bosszantottál a hülyeségeiddel. Fiúk jöttek hozzám, Te meg felvetted a melltartómat, mint egy hátizsákot és azzal flangáltál?
Aztán valahogy „összenőttünk”. Már nem volt olyan feltűnő az a 10 év, és lagzikban, bulikban azt hitték, van egy idősebb csajod.
Emlékszel? Amikor decemberben, ónos esőben lagziba mentünk a sárga Ladával Debrecenbe, és hogy a gyerekek ne érzékeljék a veszélyt, egész úton énekeltük, hogy „Nyóóóc óra munka, nyóóóóc óra pihenés”… és hasonló baromságokat?
És amikor részeget játszottunk józanul a részegek között? Mert mi ketten soha nem iszunk alkoholt…
Emlékszel? Amikor éjszaka indultunk Kisvárdára, hogy apunak az akkor még illegális béres-cseppből szerezzünk, hátha meggyógyul. De hiábavaló volt. És amikor meghalt, be akarunk rúgni és megittunk egy egész üveg vörösbort és mégsem sikerült? Józanabbak voltunk, mint amikor elkezdtünk inni.
Emlékszel? Amikor a nagylányom lakodalmában cigánytáncot táncoltunk? És az Andriska lagzijában szirtakit az asztalon hajnalban?
Amikor a nagylányod megszületett, én voltam, aki először látta.
És hiába tagadtad, láttam, mennyire féltél, amikor az autóbalesetem után bejöttél a kórházba…
Napokig tudnám sorolni.
Erre most itt hagysz egyedül az emlékeimmel…
Ma reggel, amikor már nem lélegeztél, néztem a nyitott szemedbe, és úgy éreztem, látsz még. Megígértem, hogy vigyázni fogok a gyerekeidre, a feleségedre, anyánkra, aztán megöleltelek, megszeretgettelek, mint kisgyerek korodban… Csak akkor azért, hogy elaludj, most meg azért, hátha felébredsz.
Amikor hallottam a feleséged futó lépteit a folyosón, lefogtam a szemedet.
Menj hát! Hagyd itt a fájdalmat, a szenvedést.
Szél repítse lelked az ég felé!
Szeretettel: Nővéred!
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
