A férjemmel fiatalon, még szabadon nagy utazók voltunk. Megismerkedésünk után sokat jöttünk-mentünk Magyarországon, Európában, és kétszer is jártunk hátizsákkal Ázsiában úgy, hogy még szállást sem foglaltunk előre. Életem legszebb világjárós élményeiként tartom számon ezeket! A mai napig nevetve emlegetjük, amikor Kínában, egy zsúfolt és kényelmetlen vonaton zötykölődve este fél kilenckor derült ki – akkor is csak kézzel-lábbal mutogatva –, hogy nem fél óra múlva érkezünk a célállomásra, ahogy hittük, hanem másnap reggel kilenckor, vagyis bő tizenkét óra múlva… Vagy amikor a cseh világörökségek nyomában egyetlen ékezetet elnézve több mint száz kilométerrel odébb kötöttünk ki, mint ahova menni szerettünk volna.
Rutinossá váltunk
Amikor az első babánk megszületett 2003 tavaszán, szinte azonnal meghívást kaptunk egy igazi görög lagziba. Elemi reakciónk az volt, hogy „szó sem lehet róla!”. Végig a Balkánon autóval, egy négy hónapos csöppséggel?! Aztán Zsófi két hónapos korában úgy adódott, hogy elkísérhettük a férjemet egy kétnapos kongresszusra a Balatonra. Menjünk? Menjünk! Az volt az első „hosszú” utunk. És mivel a lányunk végigaludta a kicsit több mint egyórás autóutat, összenéztünk a férjemmel, és azt mondtuk: mégiscsak menjünk el Görögországba!
›››
Így kezdődött. Zsófi kibírta az utat, amelyet három hónappal később egy másik hosszú autós, majd egy repülőgépes kiruccanás követett. Aztán még egy és még egy, akkor már két gyerekkel. Jártunk Egyiptomban három kicsivel. A negyedik babánk négyhetes volt, amikor megtette az 1100 kilométeres balkáni autóutat oda-vissza. Négy aprósággal és egy pocakkal Tunéziában is nyaraltunk úgy, hogy visszafelé éjszakai repülőjárattal jöttünk. Azóta kocsival megyünk mindenhova, egyrészt repülővel már túl költséges lenne, másrészt autó nélkül nehézkes lenne hét gyerekkel közlekedni – merthogy időközben annyira nőtt a létszámuk.
Legtöbbször Görögországba megyünk, mindig ugyanoda, mert pár éve megtaláltuk az ideális szállást elfogadható áron, és így a barátnőmmel is találkozhatunk. De jártunk Olaszországban, Horvátországban, Ausztriában és a Székelyföldön is. Rutinos utazók lettünk az évek alatt. Az már meg se kottyan, ha Budapestről Hajdúszoboszlóra menet egy kiállítás kedvéért elkanyarodunk Szegedre, vagy ha egy hirtelen ötlettől vezérelve az Adriáról az Alpokon át vezet haza az út, nyári gumival, hóviharban.
Csak könnyedén!
Ennyi utazás ilyen sok gyerekkel nagy összeszedettséget feltételez. Pedig ez sajnos nem jellemző rám. Listát nem szoktam írni, mert amikor egy tétel az eszembe jut, úgysincs nálam a cetli, és mire odaérek, elfelejtem, mit akartam. Ha meg direkt leülök, hogy összeírjam a listát, nem jut eszembe semmi. Éppen ezért apró bakik a kezdetektől becsúsztak. Az első nagy hiba akkor történt, amikor két kicsi gyerekkel indultunk a horvát tengerpartra. Útközben vettük észre, hogy Zsófi útlevele lejárt. Elmentünk az átkelőig, hátha sikerül átslisszanni a határon. Nem sikerült, visszafordítottak. Ez az eset arra volt jó, hogy azóta időben megnézzük az okmányokat. Igaz, többször fizettünk sürgősségi felárat, me rt már csak az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, de út emiatt már nem maradt el.
Szinte mindig akad valami, amit itthon hagyunk, ám eddig még semmi sem volt pótolhatatlan. Előfordult, hogy a gyerekfogkefék, a pelenkacsomag vagy a popsikrém, egy-egy ruhadarab vagy cipő hiányzott, és nemegyszer az apartmanos önkiszolgáláshoz szükséges élelmiszerek közül felejtettem el valamit. Eddig még mindent meg tudtunk venni nyaralás közben, és ha valamit mégsem, akkor nélkülöztük, és kész. Görögországban pedig a barátnőm szokott kisegíteni, kértünk már tőle kölcsön törölközőket, konyharuhát vagy müzlis tálkát is…
A hosszú utakra mindig egy külön táskát tömünk meg élelmiszerekkel: szendvics reggelire, ebédre, vacsorára, kicsi gyümölcs, kicsi nasi, plusz innivaló – szorozva kilenccel. A mennyiséget nem mindig sikerül eltalálni, van, hogy túl sokat pakolok, és olyan is, hogy az út felénél kifogyunk mindenből. Azt hiszem, ez azon is múlik, én magam mennyire vagyok éhes pakolás közben. Ha nagyon, akkor sokat készítek, ha kicsit, akkor csak keveset…
Unalom ellen: Winnetou!
Velünk is megtörtént, hogy valamelyik gyerek utazás előtt betegedett meg, de egyik sem olyan súlyosan, hogy ne lett volna szállítható állapotban. Van már ápolási tapasztalatom napozóágyon is, és egyszer egy hányós nyavalya is elkapott minket. A gyerekek eddig mindig gyorsan gyógyultak, másnapra már legtöbbször kutya bajuk sem volt.
Nyafogás útközben? Bőven előfordult, főleg régebben. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, egy-egy hosszú úton több megállót iktattunk be, hisz mindig akadt valaki, akit szoptatni vagy pelenkázni kellett. Persze, jelezték, ha már nagyon unták magukat, de mivel sokan vannak hátul, le tudják kötni egymás figyelmét. A kisbuszunkban három-három fiút egymással szembe szoktunk ültetni, tehát ők útközben tudnak beszélgetni vagy játszani, az egyetlen lányunk pedig elöl utazik, közöttünk.
Zsófi első balkáni útja óta tudjuk, hogy a zenének nagy ereje van, emlékszem, a Kolompos Egyszer egy királyfijára mindig elhallgatott. Évek múltával a népzenét felváltották a mese CD-k, azokat a Repülő osztály, azt pedig a négyrészes Winnetou hangoskönyv. Azóta ez a rekorder: masszívan tartja magát az autó CD-lejátszójában több mint három éve, néha egy Egri csillagok vagy egy Koldus és királyfi pihenővel. Ha épp nem szól semmi, van, aki olvas, van, aki logikai játékot hoz magával, páran beszélgetnek, és akad, aki csak nézelődik. És persze sokszor el is alszanak útközben, még a legnagyobbak is.
Görögországból hazafelé általában éjjel utazunk, nemegyszer előfordult már, hogy a macedón–szerb határon este kilenc körül még mindenki pisilt egyet, majd legközelebb itthon ébredtek fel hajnalban. A könnyű utazás csúcsát három éve állítottuk fel Riminiből hazafelé. Az előkészületek sem voltak megerőltetők, emlékszem, nem készítettem szendvicseket sem, csak a maradék rágcsákat tettem be az útra és némi innivalót. Reggel ötkor beültek a gyerekek a kocsiba, majd ezer kilométerrel és egy teljes Winnetou CD-vel odébb, délután háromkor kiszálltak itthon – anélkül, hogy egyszer is meg kellett volna állnunk.
Ez volt az az út, amikor egy újabb fontos összefüggésre jöttünk rá: minél kevesebbet eteti-itatja az ember a vele utazókat a kocsiban, annál ritkábban szólítja a szükség megállásra.
Sárdi Enikő
Megjelent a Family magazinban
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
