Elérkezett az időszak, amikor gyermekünk először lépi át az óvoda küszöbét.
Minden szülői feladat közül talán az egyik legnehezebb elengedni gyermekünket egy olyan világba, ami számunkra is idegen. A gyerekek örömmel várják az óvodát, hiszen rengeteg jót hallanak róla anyától, testvérüktől, szomszédban játszó gyerekektől és vágynak ebbe a közegbe. Folyamatosan erősítjük gyermekeinket, hogy minden szép és jó lesz.
De ki vigasztalja meg a szülőket? Ők hogyan veszik ezt az akadályt? Velük ki törődik, hiszen az ő lelkük is sérül ilyenkor.
Sokan mondják: ,,Az én kicsikém kétségbeesés nélkül itthagy engem” ,,már nem én vagyok a legfontosabb számára” ,,miért nem néz vissza rám?” ,,csak még egy puszit adhatott volna” ,,az óvó nénihez is úgy bújik, mint hozzám”…
Ahogy kiléptünk az óvoda kapuján, máris könnyeinket törölgetjük, hiányzik gyermekünk, máris azon gondolkodunk, vajon mit csinál most. Talán vissza is fordulnánk, hogy meglessük tényleg minden rendben van?
Az élet produkált olyan eseteket, amikor azt vettem észre, hogy az anyuka az ablak alatt kukucskál, vagy az ajtóban hallgatózik, vagy öt perc múlva telefonál, hogy sír-e még gyermeke. Így nyugtatva önmagát, mégiscsak jó helyen van gyermeke, hiszen nincs is semmi baj. Később olyan helyzet is adódott, amikor az anyuka kisebb gyermekét az óvoda mellett működő bölcsődei játszóházba vitte, így leselkedve át az oviba, csak azért, hogy láthassa, valóban minden rendben van.
Kis lépés a szülőtől való leválás folyamatában, de nagy ugrás a gyermek életében.
Érdekes, hogy ebben a konkrét szituációban a kölcsönös bizalom már óvodakezdés előtt kialakult, mégis a maga megnyugtatására ezeket a lépéseket meg kellett tennie. Egyik beszélgetés alkalmával elmondta, hogy borzasztóan rosszul esett neki, hogy gyermeke elküldte, sőt otthon sem tudott nyugodt lenni, amíg nem láthatta. Ha csörgött a telefonja, rögtön azt gondolta, biztos az óvodából keresik.
Pedig az óvodakezdés még nem is olyan nagy elszakadás, mint ahogyan ezt a szülők átélik, hiszen ez csak egy apró lépés a szülőtől való leválás folyamatában. Úgy is mondhatnám: kis lépés a szülőtől való leválás folyamatában, de nagy a gyermek életében.
Ne nehezítsük!
Ügyeljünk arra, hogy a kezdeti ujjongást, a várva várt óvodai kezdést ne rontsuk el aggódásunkkal. Ha gyermekünk elengedett, ne kapaszkodjunk görcsösen az ajtóba. Felesleges kérdésekkel ne húzzuk az időt reggel, ezt délután bőven lesz idő megbeszélni. Valószínű sokan magukban birkóznak palástolva érzéseiket, a bizonytalanságot, azt, hogy hiányozni fog gyermekük, de nagyon.
Tudom, az első napok a legnehezebbek, mert legbelül gyötör a lelkiismeret furdalás, de mindenkinek sikerül. Az anyukák is hozzászoknak az új helyzethez, (talán néhány anyukánál ez tovább tart, mint gyermekénél). Ha a kisgyermek érzi a szülőn, hogy örömteli várakozással tekint az óvodára, büszke arra, hogy gyermeke már nagy és okos, és mennyi érdekes dolog vár majd ott rá, akkor a gyerek ezt megérzi, és ő is bizalommal tekint az óvodára, óvónénire.
Az a szülő, aki maga is szorong, aggódik, hogy jaj, mi lesz vele, mi lesz, ha…-és itt vég nélkül következhetnek az aggodalmak,- ne csodálkozzon, ha a gyerek is feszült, sírós, aggódó lesz.
Az anya öntudatlanul is erősítheti, vagy akadályozhatja gyermeke kinyílását.
Fontos, hogy bizalommal legyünk az óvónő, dadus néni felé. A gyerek minden szónál és mindenkinél jobban olvas anyja arcából, tekintetéből, mozdulataiból. Ezért ne éreztessük mennyire bizonytalanok vagyunk, és hogy mennyire aggódunk. Figyeljük meg, gyermekünk hogyan próbál metakommunikációjával figyelmeztetni bennünket:
,,Anya engedj el, hidd el már egyedül is képes vagyok kezet mosni, az oviban már a kis wc-re is egyedül ülök, és vannak barátaim, akikkel jókat játszunk. Az óvó néni vigyázz rám, figyel rám, és őt is szeretem, de tudd és érezd, hogy: ANYA A VILÁGON ÍGY IS TE VAGY A LEGFONTOSABB SZÁMOMRA! NAGYON SZERETLEK!” – ezt az ölelésük bizonyosan elárulja.
Mindezek ellenére mi, óvónők arra törekszünk, hogy a szülők is pozitív élményként éljék meg gyermekeikkel az óvodakezdést.
Deli Katalin
óvodapedagógus
