Most már rutinosabb voltam, mit karácsonykor. Nem készítettem „amit mindenképp meg kell csinálni” listát, olyan lehetetlen tételekkel, mit az ablakpucolás vagy a könyvespolc portalanítása esetleg az irtózatos mennyiségű játék ízléses és tematikus elrendezése. Főzés terén, még a látszat szintjéig sem erőltettem meg magam. Lényegében a sonkán kívül semmit nem főztem. A másodperc töredékéig átvillant az agyamon, hogy kéne sütni házi kalácsot, de azzal a lendülttel el is hessegettem. Nem csináltam helyes kis kaszinótojásokat, mert bár szép és finom is, marha macerás.
Lassanként talán még én is belátom, hogy nem az fog meghatározni engem, anyaként, társként, hogy van-e cuki házi kaszinótojás meg süti háromféle. Egyébként is, minek kellene süti, így is belefulladunk az édességbe. Én a sajátjaimnak nem is vettem semmi csokit, mondjuk a másénak se. Inkább vittünk banánt meg almát. Mondhatjuk úgyis, hogy lázadozom.
Elszántak voltunk, hogy nem esünk újra a karácsonyi hibánkba. Nem hurcoljuk végig a gyerekeket az ünnepnapokon keresztül-kasul a városon és az országon. Lassan, még ha van aki, meg is sértődik miatta, megtanulunk nemet mondani. Össz-vissz egy nagymamai látogatás és egy szülinapi buli miatt mozdultunk ki. A gyerekek is és mi is sokkal nyugodtabbak voltunk – na persze ez nem az indulás pillanataira vonatkozik – hanem úgy összességében.
A nyuszi a megígért, rendőrautót sehol nem lelte, de hozott, helyette mást, és úgy is jó volt. Bár mindenkit nyomatékosan kértem, hogy ne vegyen csokit, még kicsit se, mert a sok kicsiből töménytelen mennyiség lesz, de ezt nem mindenki vette komolyan. Az elmúlt ünnepek alkalmával ez nagyon sok rossz pillanatot okozott számunkra. A gyerek azért volt kiborulva, mert nem kapott csokit olyan mennyiségben – értsd ez alatt korlátlan – amire vágyott volna, én meg azért, mert állandó volt a nyafogás, a nyaggatás és a hiszti, mert nem adtam.
Idén jobban indult, mert a Nagyot sokkal jobban érdekelte minden más, mint a csoki. Amennyit kapott, azzal megelégedett. Na, nem így a Kicsi. Megízlelte és öntudatra ébredt, ezért előfordult, hogy a földön fekve veszettül ordított, amiért a „jó, de csak ezt a kicsi darabot” után sehogy sem akart érkezni a következő darab. Megmondom őszintén, ez egy éve még teljesen kiborított, és volt olyan is, hogy inkább adtam, csak legyen végre béke. Azt nem állítom, hogy most nem idegesített, de – lehet, hogy gonosz vagyok – egyszerűen nem foglalkoztam vele. És ő abbahagyta.
Ami idén egyszerűen levett a lábamról, az a Nagyobbik gyerekem, ahogy locsolkodós üzemmódba kapcsolt. Vettem neki kis ibolyás illatú kölnit, megtanult egy verset – az örök klasszikus „zöld erdőben jártam”-ot – és csak mondta, szemlesütve, egyik lábról a másikra állva, és locsolt. Mindenkit. Van, akit kétszer is. Csak egy anyától telik, hogy ugyanazon vers szavalását harmincötödször is bárgyú vigyorral az arcán, keblében dagadó büszkeséggel hallgat végig. Mit, tehetnék? Szentimentális vagyok és elolvadok ettől a kölyöktől. Olyan okos és szép, meg minden.
Tuti, hogy idén se kapom meg az év háziasszonya címet, az ünnepi étel, az volt, ami – a kölyköknek leginkább halacskás bébiétel, mert azt akartak – de volt, és ez a lényeg. A szülinapi buli szuper volt. Fontos tapasztalatra tettem szert, nevezetesen: megfelelő mennyiségű pezsgő elfogyasztása mellett, hét, öt év alatti gyerek, egy házban is roppant szórakoztató tud lenni.
Remélem, a következő ünnep alkalmával is emlékezni fogok rá, hogy lehet ezt sokkal kevesebb fáradsággal és stresszel, élvezetesen is csinálni.
Viszlát, nyuszi! Köszönjük, szuper volt.
Szerző, kép: Mészáros Edit, édesanya
Forrás: Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
