Mikor kialakul a napirend, beazonosíthatóak a sírások, a totyogó életében beköszönt a dackorszak. Egyes gyereknél egyik hiszti éri a másikat. Nem kis feladat türelemmel kezelni a kis porontyok kezdeti szárnycsapásait. Az elején még minden olyan "könnyűnek" tűnhet, aztán, például ha születik egy kistestvér, egyszerre több nem várt probléma is adódhat.
Kislányom mindjárt három éves, és alkalmanként nagyon, de nagyon tud hisztizni. Teátrális jelenetek közepette, sértődött szájbiggyesztéssel vonul félre a személyét ért legkisebb sérelem esetén is.
Sértettségének főbb okai: reggel nem ő veszi le magáról „önállóan” a pelust, egyedül szereti fel- és levenni a cipőt (még ha úgy nem is megy), a reggeli tej nem forró, csak meleg, nem a hercegnős pohárból kap vizet, miközben egy nappal ezelőtt csak a füles pohárból volt hajlandó inni, és így tovább...
Vannak napok, amikor nem is tudom követni, éppen miért megy a sírás.
A hiszti hátterében a saját akarat-érvényesítésével fémjelzett dackorszakon kívül több ok is meghúzódik: testvérféltékenység, ovikezdés, szabályok tömkelege, amivel ovisként találkozik, elszakadás anyától.
Anyaként nekem sokszor fel sem tűnik kislányom alkalmankénti hisztis viselkedése (hiába, ilyenkor teljesen beragadok a szerepembe), hanem csak egyszerűen próbálom kezelni a helyzetet.
Rendszerint ott van a nagyobbik lányom, aki sajnos szenvedő alanya az eseményeknek. A múltkor egy baráti találkozó alkalmával azonban már tényleg tarthatatlanná vált a helyzet.
"Na jó, most betelt a pohár, eleget engedtem már így is, nem lehet, hogy mindent a kistesó határozzon meg! Jöjjön a szigorúbb anya változat!" - gondoltam magamban.
Miközben próbálom nevelni, terelgetni. Mert ugye folyamatosan hallok, illetve olvasok arról, hogy szülőként nekünk kell kijelölni a határokat és legyen napirend, ami biztonságot ad a gyerekeknek. Állítsunk fel szabályokat és azoknak következetesen szerezzünk érvényt...
Könnyű azt mondani! Na, de hogyan tartsunk egyensúlyt? Hogyan húzzuk meg azt a bizonyos határvonalat úgy, hogy közben ne essünk át a ló másik oldalára, ahol már csak a szigor és a túlszabályozás van?
Ha szigorú szabályok vannak otthon, ahhoz még hozzáadódhatnak az ovis, később az iskolai szabályok és máris kész egy túlszabályozott gyermek.
Nem könnyű kijelölni a szabályokat, elejét venni a hisztinek, megértetni a picivel, hogy mit tehet meg, és mit nem, hogyan kell viselkedni az üzletben, utcán, tömegközlekedési eszközön. Sőt van, hogy néha elakadok, egyes dolgokban túl szigorú vagyok más dolgokban engedékenyebb.
Szilárd elhatározásomban, hogy most már elkezdem következetesen nevelni a dacos „háromévest” és nagyobb testvérét, kezembe akadt egy könyv: Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát.
A könyv szerint - ahogy a címéből sejthető - legfontosabb a szabályok kijelölése. Törekedni kell arra, hogy ezeket a szabályokat a gyermek is megismerje, és ha megszegi, illetve nem tartja be, jön a szülő által meghatározott következmény, ami azonban nem egyenlő a büntetéssel.
A másik - számomra pozitív dolog -, hogy a könyv szerzője azt is elismeri, hogy a szülő is tévedhet. Lehet olyan például, hogy a betartatni kívánt szabály túl szigorú vagy túlhaladottá vált (a gyermek közben idősebb lett, bizonyos dolgokat már egyedül is képes lenne megtenni). Ilyenkor változtatni kell a szabályokon és merjünk is változtatni!
Az író szerint az a bizonyos „határkijelölés” történhet egyedi módon is, például hasonló módszerrel, ahogyan a gyermek is igyekszik kipuhatolni, hogy egy adott szituációban meddig mehet el.
Nálunk például többször előfordult, hogy a kislányom nyilvános helyen megsértődött és leült a pénztár előtt kígyózó sorban sírni vagy csendben tiltakozni. A könyv ebben az esetben azt javasolja, hogy tegyük azt, amit a gyermek: üljünk le mellé, hökkentsük meg.
Ezt a meghökkentést egyelőre még nem próbáltam ki, vészhelyzet esetére tartalékolom. De addig is próbálom elejét venni a hisztiknek, és következetes nevelést tanúsítani.
Hannamami
- Budapestimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
