A kezdetek - Peti apu blogja 1. rész

Felmerült már bennetek a kérdés, hogy vajon hogy érzi magát Apa pl. a várandósság alatt? Vajon mi foglalkoztatja őt a mindennapokban? Hogy élte meg a szülésedet, mik jártak a fejében akkor és ott? 

Fogadjátok szeretettel Pétert, akinek írásaival betekintést nyerhetünk Egy Apa világába (érzéseibe, meglátásaiba, stb) őszintén, sok-sok humorral fűszerezve. 

A kezdetek...:

“Peti vagyok, a mamám nagyon szeret. Csak néha rám szól, ezt nem szabad, azt nem szabad. Nini itt egy jó kis kanapé …”

Ez egy olyan apuka (és anyuka) blogja (és írásai), akik szeretnének sok időt otthon tölteni a gyerkőcükkel és egymással, akik emiatt szeretnének otthon vagy otthonról dolgozni és értéket teremteni, és akik e cél elérése érdekében kipróbálják és kihasználják az adódó lehetőségeket, osztják meg gondolataikat (főleg apu).

Ezen az úton kísérhetsz el minket. Hogy megismerj bennünket kicsit jobban, egy 3 részes sorozatban bemutatkozunk, melynek első részét olvashatod alant.

Vágjunk is bele …

Most, hogy végre itt ülök, a gyerkőc az ölemben piskótát majszol, és én 1 – 2 – 3 ujjal pötyögöm be ezeket a szavakat a gépen a blogba. Így kissé lassan halad, de legalább van időm közben elmerengeni a történteken.

Hihetetlen, hogy már 7 hónapos …

Mintha csak ma lett volna, ahogyan a műtő ablakán át kezembe adták a pici csomagot, kitessékeltek a váróba, rámutattak egy kanapéra: “Itt várjon!“.

Tartottam a karomban, sohasem fogom elfelejteni, ahogyan halk hümmögésekkel járt a fejecskéje ide-oda: “Hmmmm, hmmmm, hmmmm“. Szeme még nem szokta a nem túl erős fényt, de éppen csak nyitva volt. A hang és a kép örökre bevésődött a szívembe, legbelül érzem a csodát, valahányszor rágondolok.

Pár perccel korábban …

A műtő üvegfala mögött álltam, a hányinger és a szédülés kerülgetett. Ugyanis nem bírom a vért. Ez a “vériszony” valamikor az egyetemen alakult ki, mert gimnáziumban még orvosnak készültem. Kialakulásában komoly szerepet játszott, hogy lemondtam álmaimról a könnyebb utat választva. Így amellett hogy ténylegesen jelen lévő jelenség volt, mindenki számára elfogadható kifogás volt. Hiszen a gimi utolsó éveiben én magam is igazán lázadtam, és mivel az osztálytársaim többsége pontokkal felvételizett (akkor még lehetett), buliztak, “sz.rt.k rá“, és én is ezt akartam. Meg is lett az eredménye, de minden a lehető legjobban alakult.

Míg ezen pörögtem …

A szeretett nőnek éppen készültek felvágni a hasát. Lehet megutálsz most: de azon gondolkoztam, hogyan lehetne megúszni ezt az egészet. Sajnos, mint a legtöbbször eddigi életemben, ki akartam hátrálni ebből a szituból. Nem akartam a felelősséget, nem akartam, hogy az imádott nőnek bármi baja legyen, mért nem lehetett normálisan szülni?

A francos könyvekben sosem írják ezt le! Ha tanácsot kéne adnom másoknak így utólag: szard le, mit mondanak, szard le kinek hogyan ment! Olvasd el mit kell vinni, olvasd el mikor kell menni, gondold végig jó sokszor hogyan és merre fogsz menni, és készülj fel rá érzelmileg! Készítsd magad, hogy ha ott vagy, akkor ott is kell lenned. Teljesen, egész emberként, mert a párodnak szüksége lesz rád! Készülj fel érzelmileg, hogy bár most semmit sem tudsz, ott majd mindent megsúgnak ez érzelmeid. S ha ott vagy, akkor csak annyi a dolgot, hogy ne fojtsd el őket, hanem hagyd őket áramlani.

Én ezt tettem …

Amikor ott a műtő ablakában állva már éppen készültem leülni a sarokban a székre, hogy onnan félig-résztvevőként éljem át az egészet. De egy adott pillanatban Kata oldalra fordította a fejét, kereste a tekintetemet, és akkor éreztem, hogy most itt vagyok, jó helyen vagyok, ő is biztonságban van, nem lesz semmi baj! “Mindjárt vége és lesz egy gyönyörű gyermekünk!” – üzente a szeme. És kihúztam magam, mosolyogtam egy hatalmasat rá. Hogy emlékszik-e erre? Segített-e neki? Nem tudom, és szerintem utólag már nem is lényeges. Hagytam az érzelmeimet áramlani, és azok azt diktálták, hogy tartsak ki, mert valami, a szaros életünknél is sokkal nagyobb dolog van készülőben.

Azt gondolom nem nagyon emlékezhet rá, mert a vajúdás kezdetén megkapta a “drog“-adagot. Az aneszteziológus orvos felhívta a figyelmünket a lehetséges kockázatokra, de mi tudtuk, hogy enélkül ezeket a fájdalmakat nem fogjuk kibírni. Sem ő, sem én, aki nem tud átvenni a fájdalomból, és nem tudom még csak megtippelni sem, milyen lehet a mértéke. Azt meg nem mondhatom: “Tudom mit érzel, tarts ki!“. Nevetségesen hangzott volna, hiszen honnan tudhattam volna mit érez és mennyire fáj ez?

Ahogyan ő sem tudta, mit érzek …

Amikor a 2. tesztet vettem februárban azon az esős napon. Emlékszem fájt a fogam, és amúgy is mentem volna a patikába fájdalomcsillapítóért. Pont ott dolgoztunk egy bababolt mellett, s kilépve a ház ajtaján, ránéztem a kirakatban egy kis ruhára, és olyan erősen hasított belém az “igen, gyereket akarok!” érzés, és ez olyan megnyugvással töltött el, mint amikor egy komoly problémára találsz megoldást.

Akkor már borzasztó sokat dolgoztam, napi 12-15 óra simán befigyelt, 2 munkahelyen: hajnalban keltem, este kerültem haza. Számolgattunk: a terhesség és a gyerkőc nem fog sokkal többe kerülni, pár dolgot nem veszünk majd (mivel nem lehetett a terhesség alatt), pár dolgot meg igen (diabetikus csodák), és így kényelmesen kijövünk az eddigiekből.

Ez megnyugtatott, tudtunk félrerakni. Mert az A terv az volt, hogy a születés után legalább 6 hetet otthon maradok. És utána is. A lehető legtöbbet. A gyűjtögetés mellett pedig el kezdtünk gondolkozni azon, hogy mit tudnék csinálni itthonról, amit később akár közösen is csinálhatunk. Hogy végül egyáltalán ne kelljen elmennem itthonról, vagy csak minimálisan, keveset.

Persze utólag látom, álom volt csupán …

Hogy heti 5 nap 12-15 óra munka után én még este vagy hétvégén ötletelek “okosságokon“. Azt hiszem egyébként ha okosabban, tervszerűen és kitartóan csináltam volna, akkor sikerülhetett volna összehozni valamit. Bár akkor még nem rendelkeztem azokkal ismeretekkel, amik hozzásegíthettek volna egy lehetőség megragadásához. És végül egy lustaságból fakadó véletlennek köszönhetjük, hogy színre lépett a nyálmackó, és megmutatta az utat az álmainkhoz.

De azért még ne szaladjunk annyira előre, hiszen a nyálmackó elkészítéséig még egy nagyon fontos dolog történt, ami nélkül nem lenne ez a történet és Te sem olvasnád ezt az írást. Így hát kérek még egy kis türelmet, de nemsokára elolvashatod, hogyan ismerkedtünk meg a kendőkkel, és mi vezetett minket idáig.

Folyt.köv...! :)

"Péter vagyok, Horváth típusú, 1 feleség (Katalin cárnő) szerető férje, és 1 fiúgyermek (Mátyás a király) büszke édesapja. Őt még 2 baba biztosan követni fogja, olyan jól sikerült (dolgoztunk is rajta keményen :D). A 33-ik évemet taposom idén, és a szűz csillagjegy szinte minden tulajdonságát magamon viselem. Kipróbáltam 1-2 egyetemet, 1-2 tuti bizniszt, míg végül 2 munkám is lett: hajnalban rétest szállítok, utána a családdal villanyt szerelek. Bár van, hogy összejönnek a dolgok, de mindkettő eléggé rugalmas, így sok időm marad a családra. Szabadidőnkben együtt horgászunk (ez most a No.1.), sétálunk, és szívesen biciklizek is, edzésként."

Peti és Családja napi (humoros) bejegyzéseit a Facebookon is olvashatjátok: Apaaa Vigyééél

szerkesztő: Z.K. Emese - Kecskemétimami